RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
A valakik és a senkik: válaszféle Stefano Bottoninak
Könczei Csongor utolsó frissítés: 15:37 GMT +2, 2013. január 7.A szégyenérzet, a zsarolhatóság, a lapulás-sunyítás egy dolog. És én is megértem a kényszerítést, a személyes tragédiákat. 1990-ig! De ki nem engedte az érintetteket, hogy 1990-ben vagy után a nyilvánosság előtt mea culpázzanak?
>> Stefano Bottoni: Még egy ügynök >>
>> Könczei Csilla szekusblogja >>
A SZŐCS ISTVÁN-ÜGY
» Könczei Csilla szekusblogja: Na jó, felveszem
» Szőcs Géza: apám rólam szóló jelentéseit inkább a paródia műfajába sorolnám
» Stefano Bottoni: Még egy ügynök [vitaindító]
» Könczei Csongor: A valakik és a senkik: válaszféle Stefano Bottoninak
» Gagyi József: Ügyről és kategorizációról
» Magyari Nándor László: Szekus bűz és Stockholm-szindróma
» Horváth István: Besúgásról és besúgókról
» Magyari Tivadar: Katonai szekus-történet
» Kuti Csongor: Tükör által homályosan
» LÁSZLÓ LÁSZLÓ: Miként nem lettem „valaki”, azaz „író” vagy „tégla̶
további közviták »mert nem zártuk le (pontosabban nem tártuk fel és nem tisztáztuk) ezt a szekus-besúgós történetet.
„Miért kell a múltat bolygatni?” „Amúgy sem érdekel senkit!” „Mindenki áldozat volt!” „Könnyű így utólag beszélni, ítélkezni!” „Válasszuk el az életművet az embertől!” – sulykolják immár két évtizede. Kik is? Akik folyamatosan zárják a soraikat. És ők kik? A „valakik”, illetve a valakik tekintélyét (az akár tudtuk nélkül) kiszolgálók. Ugye, Stefano Bottoni kutatóként boncolgatja, hogy miért és hogyan, és bevallott kívülállóként keresi a választ az erdélyi magyar társadalom sorzáró mechanizmusára.
Bottoni igen jól ismeri Erdély közelmúltjának történetét, csak egy hiányossága van: nem itt szocializálódott, tehát nem élheti át az erdélyi magyar „valakik” és „senkik” viszonyrendszerét, azt az összetett belső kapcsolatrendszert, amelyik a mai napig meghatározza közéletünket. Szóval, kedves Stefano, a képlet szerintem egyszerűbb, mint azt sokan gondolnák, íme kérdéseid egyféle megválaszolása:
Az erdélyi magyar közéletben, értelmiségi körökben a kommunizmus éveiben kialakult egy sajátságos hierarchikus felfogás – valószínűleg ezt elősegítette a fennálló rendszer is. Voltak a „valakik”, szemben a csupán közönségnek (és nem közösségnek!) tekintett, többszörösen kiszolgáltatott senkikkel. Mert a valakiknek biztos és társadalmilag megbecsült állásuk volt, publikálhattak, útlevelet kaptak, tehát utazhattak, sőt díjakat és kitüntetéseket kaptak, egyszóval karriert futottak. Mindezért természetszerűen a pártállam szolgáltatásokat várt el, mint például besúgást, jelentést.
A valakik voltak közösségünk hivatalosan elismert szószólói, az elit, s ennek az elismerésnek lassan, de biztosan széles társadalmi beágyazottsága is lett. Az így kialakult hierarchia tekintélyelvűségre épült: a valakiket elismerők és kiszolgálók, ha tudatában is voltak e státus sötétebb oldalának, elnézték, hiszen „az erdélyi magyar közélet nagyjairól van szó”, az érintettek pedig úgy gondolták, hogy ők tulajdonképpen csak a mostoha időkhöz igazítják az erdélyi magyarság képviselésének ügyét, azaz a cél szentesíti az eszközt.
A probléma ott kezdődik, hogy 1990 után a valakik továbbra is valakik maradtak, úgy tettek/tesznek, mintha az erdélyi magyar közélet az etnikus jellegéből adódóan a kommunizmus alatt is eleve „tiszta” lett volna, ezért számukra teljesen egyértelmű a valaki státus folytonossága. Sőt, továbbra is fenntartják a jogukat, hogy közösségünk hivatalosan elismert szószólói lehessenek (bizony-bizony, hány besúgóból lett 1990 után például nagymagyar…), továbbra is publikáltak, díjakat kaptak, jó állásokban leledztek, az erdélyi „magyar kultúráért”, „magyar közösségért” kifejtett munkásságuk érdemeként pedig érinthetetleneknek tekintették/tekintik magukat.
A szomorú az, hogy 1990 után a hierarchikus tekintélyelvűség is fennmaradt,
amit például szerintem igen jól tükröz a kolozsvári napilap ez ügyben tanúsított magatartása is: amikor Csilla a blogján közölte az édesapánk dossziéiból ezidáig hivatalosan dekonspirált informátorok névsorát (valamennyien valakik), kivárt. Próbálta elhallgatni a történetet, „mégis mit szól a közvélemény”, hogy tóbiás is, meg kelemen is jelentett?! Kivárt, ameddig egy másik országos napilapunk – igaz, politikai megfontolásokból – le nem hozta a hírt, s a dolog átkerült Magyarországra, ahol aztán (szintén elsősorban aktuálpolitikai megfontolásból) ráharaptak. (A sors pikantériája: csak csendben jelzem a sok jobbos hírportálnak, hogy édesapám balos volt…) S miután a hír kipattant, a helyi napilapunk nem a Csilla blogja alapján, tehát nem első kézből, hanem az MTI hír alapján hozott le, mellékhírként, egy már többszörösen „átdolgozott” és leegyszerűsített szöveget, ezzel szemben az egyik érintett valaki válaszát már „nyílt levélként” tálalta!
S ebben a nyílt levélben, kedves Stefano, van egy passzus, amelyik egyrészt – legalábbis nálam – kiverte a biztosítékot, de másrészt ékes példája a szóban forgó valakik habitusának. Hogy több évtizedes nyugati emigrációból egy magát valakinek tartó személy csak úgy lazán hazaüzeni, hogy az, aki nyilvánosságra merte hozni, hogy bizony ő is sáros, az „ugyanazon rendszer eszméinek, sőt módszereinek a hordozója, mint amelynek „kiszolgálóiról” le akarja rántani a leplet”, magyarán egyenlőségjelet tesz a szeku és Csilla között. Azért ez nem semmi! Szóval érted, Stefano, a dolog ilyen egyszerű: mifelénk valakinek lenni „eredendően” tisztaságot jelent, itt egyelőre még a rákérdezők, a kíváncsiak a bűnösök. (Már nehogy egy senki kezdje firtatni, hogy egy valaki besúgott-e vagy sem…)
Mert a szégyenérzet, a zsarolhatóság, a lapulás-sunyítás egy dolog. És én is megértem a kényszerítést, a személyes tragédiákat. 1990-ig! De ki nem engedte az érintetteket, hogy 1990-ben vagy után a nyilvánosság előtt mea culpázzanak? Ki nem engedte az érintetteket, hogy ők maguk legyenek egy megtisztulási folyamatnak az élharcosai? És mondják még, hogy persze a tartótisztek, a szekusok felelőssége mennyivel nagyobb. Ez igaz! De az is igaz, hogy itt tulajdonképpen a bizalomról volt/van szó, pontosabban a bizalomvesztésről! Mert édesapámról a jelentéseket nem vadidegenek írták, hanem kollégái, ismerősei, adott esetekben jó (legjobb?) barátainak hitt emberek. Miért nem jelezte egyikőjük sem, hogy „nézd, Ádám, rólad jelentenem kell, vigyázz, mit mondsz”? A válasz egyszerű. Azért, mert számukra Könczei Ádám egy senki volt…
Édesapám, Könczei Ádám soha életében nem töltött be semmilyen pozíciót, soha életében nem „számított”, mai értelemben is egy „kis senki” volt. Mégis féltek tőle, és a valakik több száz oldalt jelentettek róla. Halálakor sokan megkönnyebbültek. Nem kellett volna! Mert igaz, hogy Könczei Ádám immár három évtizede nincs köztünk, de szellemisége családjában és (remélem) az erdélyi senkik körében tovább él.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!